Megélve

            Ült a fehér lappal szemben, kezében a toll, mellette a pohár víz kicsi citromlével, s nagy citromkarikával. Kora délután volt, már minden rendrakós dolgot elvégzett, csend volt körülötte, belsejében pedig forrt a tettre készség, hogy pillanatok alatt elindul szélsebesen a tolla, jobb keze alig tud majd kapaszkodni bele, s a süvítő gondolatai gyorsabbak lesznek, mint a keze.

Aztán várt, hogy a pillanat, amit átgondolt valósággá váljon. Aztán várt még egy kicsit. Szeme a messzeségbe merült, s nem értette, hogy miért nem jön egy gondolat sem.

Pedig látta magában azt a hajdani kislányt, aki nem szeretett ugyan olvasni, de arról álmodozott, hogy híres író lesz, sorban állnak előtte az érdeklődők kezükben az ő könyvével, s pár szót akarnak váltani a hírességgel megköszönve újabb regényét, s dedikálást várva a frissen megvásárolt könyvbe.

Aztán köddé vált a képsor, de már be is úszott hangtalan a középiskola fakultációs magyar óráival, amikor a híres költők verseiben számolták a magán- és mássalhangzókat, hogy ezekből a hideg számokból vonjanak le messzemenő következtetéseket, hogy a költő úr mit is akart mondani a pár versszakával. Nem értette ezt a fajta összefüggést, s azt sejtette, hogy a matematikai érdeklődésében, illetve annak hiányában keresendő az ok, hogy ő inkább a szívével látja a költő gondolatait, s a lelkével érzi a mondanivalót.

Aztán magyartanár lett, hogy a kérdéseire megkapja a válaszokat versekkel, novellákkal, költői és írói életutakkal kapcsolatban. Sejtette akkor már, hogy minden őt körülvevő lehetőségben és élményben sokféle válasz van. Hitt abban, hogy a sajátját is megleli, ha tanítani kezdi az irodalmat.

Vissza-visszatért a régi vágy lelkébe, hogy ő is írjon…, de az élete felgyorsult azzal, hogy megszületett két gyönyörű és tökéletes gyereke. Sokat olvasott nekik, s akkor azért kétségbe esett, mikor növő gyerekeinek nem ment a rögtönzött mesemondás, csak a szöveghű, mások által megírt történet izgalmasan való előadása. Hogy lesz ebből írás? – tette fel néha a kérdést fürdőszobai tükörképének.

Végül rátalált a gyerekeknek szóló irodalmi pályázatok kiírásaira. Íratta tanítványait, s nagyon büszke volt a sikereikre. Csak néha futott át büszke agyán, hogy ez nem az ő érdeme, mert nem ő ír, nem ő alkot, csak lehetőséget teremt, de másoknak.

Egyre kínzóbbá vált az egyforma hétköznapjaiban az igény, hogy saját gondolatait is kifejezze. Nem értette ezt a vágyat, pedig kristály tisztán emlékezett a hajdani kislány terveire…

            Aztán sok év után találkozott egy számára nagyon fontos valakivel, s hosszú és mélységes beszélgetésekben szárnyaltak, s rá is döbbent arra, hogy nem járja minden életterében a saját útját. Elmerülve az indokokban, bátorsággal vértezte fel magát, s egyre csillogóbban látta új, szabad életét, többek között kezében a könyvét. Boldog volt és cselekedett!

Egy minden továbbit meghatározó hétvége után, ahol írást tanult és gyakorolt fantasztikusan inspiráló társak körében, már hitte, hogy most tényleg itt a pillanat!  

De hirtelen a szeme előtt gyorsan pergő, az igaz valóságot bemutató szivárványos film megszakadt egy mentőautó szirénázása miatt. Összerezdült, megborzongott, egy pillanatra nem értette, hogy miért van világos a moziban… Aztán ráismert a környezetére, villámgyorsan végigrobbant az agyán, hogy a gyerekei merre vannak. S megnyugodva tért vissza az íróasztal valóságához megállapítva, hogy velük nem lehet baj, mert a szobáikban vannak tőle pár méterre.

Fellélegzett, majd döbbenten pillantotta meg a papírhalmazt maga előtt. Most kezdett csak igazán remegni, aztán mégis elöntötte a váratlan boldogság örömhulláma. Még értetlenség ült az arcán, de úgy döntött, nem kell mindent mindig tökéletesen megértenie, ha a megnyugtató érzés megvan ott belül.

Az asztalon pedig kihívóan és kívánatosan feküdt a rendezett sorokban, jellegzetes betűivel teleírt több oldalnyi papírív!

Alsóbélatelep, 2014. július 14.