Üdvözlet Mindenkinek!
Rég nem írtam... itt a blogban...
Eljött az idő újra, hogy megtegyem!
Első lépés: a külalak megváltoztatása. Repülő madarak fentről látó szemükhöz hasonlóan érzékelem a világomat. Nagyszerű élmény!
Második lépés: egy hosszú utazás folyamatosan alakuló eseményeinek rögzítése.
Harmadik lépés: mindezek feltöltése erre a felületre folyamatosa.
Hogy most hol tartok? Az első lépésnél!
Légy kíváncsi a holnapodra, s nem ér semmi meglepetés!
Szabó Ágnes
Tanár vagyok, ekként is dolgozom már több évtizede. Így kicsik és nagyok által is rálátok a világra. Hogy tetszik-e? Nem mindig, sőt..., de kezemben a tanárságom, így a szó erejével és hatásával lehetőségem van alakítani az általam járt „Sárgaköves út” felé a kíváncsi Kék madár keresőket! Talán az írásaimat és az interjú kötetemet olvasók között is lelek útitársra!
2016. október 18., kedd
2014. augusztus 19., kedd
Ó, a harmadik! Zavarban vagyok…
Harmadszor is megkaptam a LIEBSTER AWARD díjat!
Nagyon köszönöm Mudri Krisztinának, aki már a Kreatív írás tanfolyamon is lenyűgözött fantáziájával.
Olvassátok írásait (krisztairasai.blogspot.com), új élettér
nyílik meg mindenki előtt! Hogy beléptek-e? Na, ez már nem Krisztina
felelőssége. J
A Liebster Award egy vándordíj új blogok
számára. A díj célja elismerni a bloggerek munkáját és a kezdő blogokat
népszerűsíteni, új olvasóközönséggel megismertetni.
A díjhoz az alábbi
szabályok tartoznak:
Tedd közzé a blogodon!
Ismertesd a
szabályokat!
Nevezd meg, akitől
kaptad és köszönd meg neki!
Válaszolj az általa
feltett kérdésekre!
Ismertess magadról
négy random tényt!
Jelöld meg azokat a
blogokat, akiknek továbbadod a díjat!
Tedd fel a
kérdéseidet!
Értesítsd a blogokat
arról, hogy díjat kaptak tőled!
A szabályok be nem
tartása, nem von szankciót maga után.
De azért törekedjünk
rá!
Krisztina kérdései és a válaszaim:
1. Miért kezdtél el írni?
Már kislány koromban történetekkel
„szórakoztattam” a babáimat. Nekik tetszett, nem volt ellenvélemény vagy
kritika. Amúgy iskolásdit játszottam velük – lehet, hogy féltek? J Végül
tanár lettem igaziból, s a gyerekekkel sok pályázatra iratok munkákat - nyernek
is szép számmal. Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megmutassam, mit tudok, ne
„csak” tanítsam az írást. Aztán a középiskolában írt naplóm is előkerült úgy
másfél éve. Jaj, akkor nem most kezdtem? J
2. A családod és barátaid
mit szólnak hozzá?
Először meglepődtek, aztán olvastak, most
meg várják, hogy róluk is írjak…, azaz tetszik nekik a régi/új hobbym. J
3. Mi kell az ihlethez?
Egy pillanat kell, amely elvarázsol, s
megsúgja a lelkemnek, hogy itt az idő írni, vagy eltárolni az élményt! J
4. Írj magadról 2 publikussá
tehető titkot!
-
Nincs titok körülöttem, csak olyan
dolgok, amikről még nem beszéltem vagy nem írtam. J
-
Magyartanár létemre sokszor forgatom a
helyesírási szabályzatot. J
Akiknek továbbadom a díjat!
-
Miskei Anikónak, mert hasonló lélekúton járunk. J (lelekhangolo.com)
-
Hegedűsné Németh Viktória, mert eddig „csak” hitte, de már tudja
is, hogy mit jelent, ha jót ír! J (nemethviki.blogspot.com)
Kérdéseim:
1.
Mit érzel, mikor írsz?
2.
Javítod-e (sokat) a leírt munkádat?
3.
Elolvastatod-e valakivel a kész írást, mielőtt közzéteszed?
4.
Írjál két dolgod magadról, amit a legritkábban osztasz meg
másokkal!
Szabó Ágnes (lelekmosas.blogspot.com)
Dupla Liebster Award díjas lett a blogom!
Akiknek
köszönöm az elismerést:
Dobos
Márta - martasosak.blogspot.hu
Balogh
Kriszta – sarkanyazurben.blogspot.hu
De
mi is ez a díj?
A
Liebster Award egy vándordíj új blogok számára, amelyet most én is tovább adok
az általam nagyra tartott blogíróknak.
A
díj célja: elismerni a bloggerek munkáját, és népszerűsíteni azt. Ezáltal a
bloggerek és így az olvasók is jobban megismerik egymást.
Nagyon
megtisztelő, hogy Márta és Kriszta gondolt rám, s hisznek bennem már az út
elején!
Külön
köszönöm Vidi Ritának, hogy létre hozta a Rita Art Academy-t, s egy új ajtót
nyitott meg az életemben.
A
díjhoz tartoznak hallgatólagos szabályok is. Lássuk ezeket:
- Ismertesd a szabályokat!
- Nevezd meg, akitől kaptad és
köszönd meg neki!
- Válaszolj az általa feltett
kérdésekre!
- Jelöld meg azokat a blogokat,
akiknek továbbadod a díjat!
- Tedd fel a kérdéseidet!
- Értesítsd a blogokat arról,
hogy díjat kaptak tőled!
Krisztina kérdései és a válaszaim:
1. Kiket
kívánsz megszólítani az írásaiddal?
Igazán nincs
célcsoportom, bár nagyon divatos szó és biztos rettentő komoly a tartalma is.
Azt szeretném, hogy akik szívesen olvasnak blogokat, kicsit elmerülhessenek az
én „álomvalóságomban”. S ha hasonló élményt vagy élményrészt megéltek, vagy
csak hallottak, akkor elmosolyodhassanak, s megállapíthassák, hogy „nahát,
milyen kicsi a világ! Fantasztikus hely ez a Föld! Érdemes lenne vigyázni rá és
jobban megélni szereplőstől és érzésestől!” J
2. Miért
és hogyan kezdtél el írni, blogolni?
Magyartanárként és
coachként sokat írok, jegyzetelek, s a barátaimmal is hosszú-hosszú leveleket
váltok. Már évek óta mondják, hogy írjak úgy igazából. Most eljött a pillanat,
hogy egy interjúköteten dolgozhatok, s mielőtt neki kezdtem volna a végzős
osztályomtól (a barátnőm mindent intéző keze közreműködésével) egy kreatív
írótanfolyamon való részvételt kaptam ajándékba. Ott a fantasztikus csapat
bátorított, hogy a blogolás ugyan rettentő időigényes dolog, de az élmény, amit
ad, megéri. És tényleg! A családom
viszont felvett egy új szokást: egyre többször jegyzik meg, hogy ezt meg kell
írnod! Nocsak, egy új békés harcos fegyvert leltem? J
3. Van-e
valamilyen tevékenység, rituálé, vagy bármilyen segítség, amivel hozzákészülsz
az alkotáshoz?
Tulajdonképpen
nincsen. Mikor megtörténik az ihlet, s van módom le is írni, akkor megteszem.
Papírra, tollal – ezt nagyon szeretem; ha „mostohábbak a körülmények”, akkor
elraktározom képekben és érzésekben a leírandókat. Innentől aztán nem hagy
nyugodni, ha tényleg megírásra való a téma. Aztán meg nagyon élvezem, mikor
átadom végre a papírnak vagy a számítógépemnek a gondolataimat, érzéseimet.
Olyan kettős a pillanatsor, csinálom, s közben külsősként nézem is magam. Így
aztán kétszeresen élvezem: belülről és kívülről is! Hümmm. Kettő az egyben? J
4. Írj
le négy furcsa igazságot magadról, ami publikus!
Ami publikus?
Hűha! J
- Szeretem elódázni a feladataimhoz való
nekikezdést: „Ej, ráérünk arra még…” (ezt sokan lustaságnak vagy
felelőtlenségnek mondják), de én tudom, hogy a határidő előtt a tiktak múlása a
barátom, lelassul, engem meg felgyorsít, keretbe rendez, segít, hatékonyságom
megsokszorozódik, s haptákban állnak a képességeim, hogy a megfelelő
kiválasztásával tökéleteset alkossak
- Néha koncentrálnom kell a jó
pillanatok valódi megélésére, mert eljövetele előtt annyiszor és annyira
elképzelem, megélem, átérzem, hogy enyém már, mikor tényleg rám köszön – van,
hogy meg is kérdezik, „Nem örülsz? Pedig annyira vártad!”
- Imádok skandináv rejtvényt fejteni
úgy, hogy beírom a megoldást előre, s hozzá fejtem a többit, majd mély
megnyugvással tölt el a teljesen hiánytalan kockamező!
- S a legújabb furcsa igazságom, hogy
sokkal jobban élvezem az írást, mint azt valaha is hittem volna! Lehet, hogy a
tanítványaimnak hirdetett pályázatokra álnéven én is írok ezek után?
Jöjjenek Márta kérdéseit, s a válaszaim:
1.
Mi inspirál egy új blogbejegyzésre?
Belebotlasz, megálmodod vagy megtervezed?
Ahogy élem a
napjaimat, rám találnak érzések, helyzetek, amelyek markánsan belém csimpaszkodnak,
azokból a legtöbb esetben blogra való írás születik. J
2.
Megtervezed a blog bejegyzéseit előre, vagy
inkább hagyod, hadd jöjjenek a
témák?
Próbáltam nekem
fontos témákat megtervezve megírni, mindenféle komoly hátsó szándékkal, mint
szakmáját felelősen élő tanár –, ezek maradtak a virtuális fiókomban
mindannyiunk érdekében… J
3.
Saját képeket vagy videókat használsz
szívesebben, vagy az internetről keresel hozzá?
Még nem használtam
videót és képet sem, de jó ötlet! Egyelőre annyira elvarázsol a betűk dzsungele
saját használatra (nem az iskolában, tanítás közben), hogy nem jutott eszembe
egyéb színezék. J
4. Magadról
mennyit árulsz el szívesen? Szereted, ha az életed nyitott könyv vagy inkább
tartózkodsz a kitárulkozástól?
Azt hiszem, eddig
nyitott könyvként olvashattak az emberek. Másfél, lassan kettő éve azonban
találkoztam Valakivel, azóta komoly változásokat, változtatásokat élek meg!
Becsukva tartom életem könyvét, de nyitható adott lapon, adott olvasónak! J
Kérdéseim
az általam díjazott blogírókhoz:
J Érezted már úgy, hogy túl
sok időd megy a blogozásra, s lemaradsz valamiről/valakiről emiatt? Mit tettél?
J Mennyi idő telik el a
megírás és a nyilvánossá tétel között általában? Azaz vársz-e igazgatva a
szavakat, képeket, vagy megírod és hadd menjen!
J Volt már úgy, hogy megbántad,
hogy feltettél valamit a blogodra? Ha igen, akkor hogyan orvosoltad, s mi zavart
a legjobban?
J Érezted már azt, hogy az
írásod úgy tökéletes, ahogy van? Milyen volt? És a fogadtatása?
A
díjat pedig a következő bloggereknek adom tovább:
1. Sándorfy Ágota (agota.cafeblog.hu) részére, aki megtisztelt élete
történetével, hogy gazdagíthassam vele készülő interjú kötetemet
2. Csépányi Marcsi (lelkesszavak.cafeblog.hu) részére, mert neki is annyira fontos
a szavak ereje, s hatása, mint nekem
3. Bánkuti Zsuzsa (anyaisziv.blogspot.hu) részére, mert írásaiból megkapom azt a
fontos visszajelzést, hogy az én „hogyanlétem” a gyerekeimét is befolyásolják
hiába nagyok már, szerencsére szükségük és igényük van rám
Boldogan
ajánlom
mindenkinek a fenti blogírókat, olvassátok őket rendszeresen és nyitott szívvel!
Szabó Ágnes
(lelekmosas.blogspot.com)
2014. augusztus 14., csütörtök
H a l p u c o l á s
Sokat
halljuk, s ezért meg is éljük, hogy milyen szép dolog, mikor a gyermekünk
felnő. Hát igen, tényleg az, csak a megállapítást megtéve közvetlenül ne nézzünk
tükörbe, mert az idő párhuzamosan felettünk is, bizony ám büszke szülők, de
továbbhalad!
A
helyzet, ami miatt e fenti magvas gondolatokat végigjártam az a következő:
Telihold,
balatoni nyaraló, meleg éjszaka, ciripelő kabóca az ablak előtt (ez persze pár
óra múlva, mikor aludnék már nem a pozitív része a képnek), szóval kellemes
éjfél közeli napvége, azaz vihar előtti csend egyre fokozódó széllel.
S
a lényeg, a fiam pont azt éli, amit én tettem kb. 35-38 éve. Horgászni ment a
srévizavé szomszéd fiúval, mert barátok, bármi meglepő halat is fogtak ma este,
s most náluk békében pucolni fogják a zsákmányt.
Elnézem
mindjárt 21 éves létét, amint lámpával a kezében a ház mögötti sufniba hív
pókmentesítés céljából, hogy a pikkelyező eszközzel térjünk vissza. Pár éve még
én mentem elől, most izmos válla mögött elképedve veszem tudomásul, hogy nem is
segíteni hívott! Mivel nekem sem kedvenceim a 8 lábúak, ezt nem is bánom…
Aztán
a célszerszámmal már halad is a szomszédba.
Na,
ez akkor egy különbség! Régen, az én időmben mindig nálunk pucoltunk, majd
hűtőbe tettük a gondosan elfelezett megtisztított zsákmányt. A mi feladatunk
eddig tartott. Vajon a jelenben lesz még valami?
Figyelem
a sötét utcát, körülöttem mindenféle éjszakai repkedő szárnyas lény, ölemben a
gépem, a hold balra tőlem hol rám világít vallatón, hol elbújik a felhőfoszlányok
mögé.
S
ekkor meghallom a fiam határozott, de visszafogott elköszönését. (És még milyen
figyelmes is, hogy nem üvölt, hisz elmúlt hajnali fél egy, s rajtunk kívül
mindenki alszik!)
Lassan
beér a házhoz, kezében a nagy fogás, s nekem szegezi minden szigorúságát:
- - Mama!
Itt a nagy hal. Én vagyok a téma: a fiatal halász és a Balaton – csillantja meg
műveltségét. - Ez megér egy rövid írást a blogodra, ugye?
S
lelkesen kezdi is mesélni és mutatni a horgászás nehéz pillanatait színesen,
hihetetlenül…, mikor is végre rám néz, a laptopot maga felé fordítja,
elmosolyodik, s leendő fizikushoz méltón csak annyit mond szárazon, hogy:
-
- Ja, már kész is vagy? Köszi!
Alsóbélatelep,
2014. augusztus 14.
2014. augusztus 12., kedd
Napsugaras
gondolatok
Gyönyörű
nyári napra ébredek. Vidám vagyok, de érzem, hogy a tegnapi nehéz esemény alól
való felszabadulásom még nem teljes. Sok-sok évet zártam le, s szándékaim
szerint minimum kétszer ennyit akarok megnyitni…
Úgy
döntök, hogy sétára indulok, mert ki kell szellőztetnem az éjszakai álmaimat.
Nem
várok semmi benyomást a parkban, csak egy padon akarok pihenni, napozni és
meglátni a világot az új életem kezdetén.
Leülök,
és becsukott szemmel élvezem a napsugarakat, s hallgatnám a délelőttöt…
Aztán
ki kell nyitnom a szemem, mert máris visszahív a világ. Szemben velem a padon 4
hölgy ül, egyik előtt egy kutya fekszik pórázon. Beszélgetnek, azaz az egyik
mesél vagy magyaráz, míg a többi hallgatja. Háromféleképpen. Csinosan és szexin,
unottan és érdektelenül, s kárörvendőn megértést mímelve. De a testbeszéd
mindegyikről elárulja gondolatait.
Rádöbbenek,
hogy viselkedésük példázza minden asszony sorsát. Azt hisszük, hogy állnak
mellettünk a nehéz pillanatainkban, akikre számíthatunk, pedig mindig mindent
csak magunk oldhatunk meg, s a legőszintébb segítségünk esetleg egy kutya, akit
pórázon tarthatunk…
A csinos
pöttyös ruhás hölgynek látszatra minden sikerült: pénz, férj, társadalmi
megbecsülés. Mellette a sarkain támaszkodó, indulásra kész barátnő precízen az
ölében tartja kabátját, s az életét is. Mindig tudhatja, hogy mikor merre és
kivel kell elindulnia. S a harmadik hallgató maga előtt keresztbe tett kezével
védekezik. Valószínű túl van mindazon, amit a mesélőtől hall, s nehezen éli
újra az érzéseket.
A
kutya nyugodt fekvésével határait tudja a megfeszült póráz végén. Ő a
legnyugodtabb, hisz étele, itala, szállása csak e póráz elviselésén múlik! Na,
az ilyen életet zártam be tegnap…
S a
mesélő? Rádöbbenek, hogy én vagyok szimbolikusan, aki magyarázza a döntése
igazságát, szükségességét, a lehetséges jövőjét. Van jegyzetem, van táskám a
múltammal. Te jó ég! A földre tettem, pedig az anyukám mondta, hogy így a
pénzem elvész…
Szeretem
ezt a 4 hölgyet, mert megláttam a múltam. Már nem félek semmitől, nehéz az új
élet kezdete, de megéri!
Újra
becsukom a szemem, s végtelen boldogság és nyugodtság ül rám. A nap még
melegebb sugarakkal simogatja arcomat. Lehet, hogy megérdemlem?
Érzem,
kezemben a jövőm, s más is lépett hasonló nagyot, mint tegnap én!
Emlékezve
a velem szemben ülő 4 hölgyre lelkem mélyén megszólal egy biztató hang: az élet
egy mozi, amiben vagy szerepet osztanak rád, vagy te forgatod a filmet!
Szemeim
kipattannak, s felállok magabiztosan, és megkerülve a padom bátran olvasom el: rendező!
Budapest,
2014. július 11.
Hol a kislány?
Végre fáradtan, de boldogan a
sikeres napom végén úgy 6 óra felé lerogytam a metró ülésére. Az sem zavart,
hogy pont az ellenkező irányba megyek, mert a bérletem a zsebemben lapul, így
enyém a város a föld alatt.
Szokásomhoz híven, pásztázni
kezdtem az utasokat. Kicsik, nagyok, szólóban, párban és csoportban utazók.
Semmi rendkívüli, halk beszélgetők, könyvet vagy újságot olvasók körülöttem.
Béke, nyugalom vagy inkább
munka utáni fáradtság mindenkin?
Éppen megállapítottam, hogy
majdhogy nem unalmas az utazásom, mikor szemem a velem szemben ülő kislányon
megakadt. Egyedül volt, úgy tizenévesen, s csak bámult előre, de üres tekintete
láttatta, hogy befele néz. Potyogtak a könnyei… arca nem rezdült, válla nyugodt
volt.
Átfutott az agyamon, hogy nem
lehet így szomorúnak lenni, nem lehet így sírni, hang nélkül, düh nélkül.
Rajtam kívül nem vette észre senki a lányt, vagy legalább is nem mutatta. Sok
megálló volt még előttem, így kíváncsiságom egyre jobban ágaskodott bennem,
hogy mellé üljek, s megkérdezzem.
- Mondd kislány, milyen fájdalom az, ami miatt ilyen
nyugodtan, csendes békességgel lehet sírni!
- Boldog vagyok, mert van pénzem utazni a metrón, van
helyem, ahol megpihenhetek, van úti célom, vannak szeretteim, akikhez
megérkezhetek. – válaszolná a lány.
- S miért nem nevetsz, vagy legalább mosolyogsz, ha ennyi
mindennek örülhetsz! – kérdezném őszinte csodálkozással.
- Nevetni, mosolyogni nem tudok rezzenéstelenül, sírni igen.
Ez a boldogság az enyém, nem kell mindenkinek látni, meg tudok bújni, el tudok
rejtőzni az emberek elől, hogy ne zavarjam őket, hisz nem mindenkinek adatik
ennyi minden jó! – válaszolná a kislány.
Én döbbenten térek vissza a
valóságba, amint a metró szerelvényem egy új állomáson magába fogadja az új felszállók
tömegét és hangerejét. Aztán riadtan keresem a kislányt, hogy tényleg mellé
ülhessek megvédve őt…
Elkéstem. Nem ül már velem
szemben. Mi történt? Miért nem vettem észre, hogy leszállt? Ki fogja így
megvigasztalni? Hogy fogom így megtudni a titkát?
Csalódott vagyok?
Talán, de lassan, nagyon
lassan megnyugszom megértve, hogy rossz irányba indultam a metrón. Vár rám egy
visszaút, ahol talán megláthatom a kislányt újra…
Budapest, 2014. július 12.
1 bicikli, 2 laptop, 3
csalódás
Használták.
Megint.
Szerette ezt.
Ilyenkor nagyon
fontosnak érezte magát.
Az is volt!
A fiú ujjai
tudatosan játszottak rajta. Sebesen vagy elmélázva, de mindig örömet szerezve.
Nem volt ez
másként most sem. Bár a szúnyogok támadásai zavarták egy kicsit, mert a fiú
megszokott harmonikus mozgását megtörték…
Puff! Csatt!
Egy szétlapult
állattest, egy elnyomott mérgelődés, s az ujjak ismét őt érintették puhán és
finoman.
Lassan egy éve
voltak együtt. Jóban és rosszban. Sok fontosat, izgalmasat és nagyszerűt
alkottak már meg.
De most vége,
befejezte a fiú, felállt, bezárta a nyaralót, s sétára indult.
Ilyenkor? Nem
értette, hisz éjfél fele járt.
Mindegy, gondolta,
most csak ennyi volt…
Aztán furcsa
hangokat hallott, ismeretleneket. Keményen megragadta valaki, s nem tudta
követni az eseményeket. Kiáltani akart, de az nem ment neki.
Hol a fiú? Miért
nem segít?
Aztán a teljes
sötétben már nem látott semmit…, ez képtelenség, hogy más is érintse!
Némiképp
megnyugtatta, hogy az ismert biciklire ültették, s mellé egy ismert testet
szorítottak.
Még úgy vélte,
hogy hallja a fiút, aki kétségbe esve áll a nyaraló felfeszített ajtajában, s
döbbent felismeréssel kiáltja oda barátnőjének:
- Hol a laptopom?
Budapest, 2014. augusztus
2.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)