H a l p u c o l á s

Sokat halljuk, s ezért meg is éljük, hogy milyen szép dolog, mikor a gyermekünk felnő. Hát igen, tényleg az, csak a megállapítást megtéve közvetlenül ne nézzünk tükörbe, mert az idő párhuzamosan felettünk is, bizony ám büszke szülők, de továbbhalad!

A helyzet, ami miatt e fenti magvas gondolatokat végigjártam az a következő:

Telihold, balatoni nyaraló, meleg éjszaka, ciripelő kabóca az ablak előtt (ez persze pár óra múlva, mikor aludnék már nem a pozitív része a képnek), szóval kellemes éjfél közeli napvége, azaz vihar előtti csend egyre fokozódó széllel.

S a lényeg, a fiam pont azt éli, amit én tettem kb. 35-38 éve. Horgászni ment a srévizavé szomszéd fiúval, mert barátok, bármi meglepő halat is fogtak ma este, s most náluk békében pucolni fogják a zsákmányt.

Elnézem mindjárt 21 éves létét, amint lámpával a kezében a ház mögötti sufniba hív pókmentesítés céljából, hogy a pikkelyező eszközzel térjünk vissza. Pár éve még én mentem elől, most izmos válla mögött elképedve veszem tudomásul, hogy nem is segíteni hívott! Mivel nekem sem kedvenceim a 8 lábúak, ezt nem is bánom…

Aztán a célszerszámmal már halad is a szomszédba.

Na, ez akkor egy különbség! Régen, az én időmben mindig nálunk pucoltunk, majd hűtőbe tettük a gondosan elfelezett megtisztított zsákmányt. A mi feladatunk eddig tartott. Vajon a jelenben lesz még valami?

Figyelem a sötét utcát, körülöttem mindenféle éjszakai repkedő szárnyas lény, ölemben a gépem, a hold balra tőlem hol rám világít vallatón, hol elbújik a felhőfoszlányok mögé.

S ekkor meghallom a fiam határozott, de visszafogott elköszönését. (És még milyen figyelmes is, hogy nem üvölt, hisz elmúlt hajnali fél egy, s rajtunk kívül mindenki alszik!)

Lassan beér a házhoz, kezében a nagy fogás, s nekem szegezi minden szigorúságát:

-          - Mama! Itt a nagy hal. Én vagyok a téma: a fiatal halász és a Balaton – csillantja meg műveltségét. - Ez megér egy rövid írást a blogodra, ugye?

S lelkesen kezdi is mesélni és mutatni a horgászás nehéz pillanatait színesen, hihetetlenül…, mikor is végre rám néz, a laptopot maga felé fordítja, elmosolyodik, s leendő fizikushoz méltón csak annyit mond szárazon, hogy:

-        - Ja, már kész is vagy? Köszi!

Alsóbélatelep, 2014. augusztus 14.