Hol a kislány?

Végre fáradtan, de boldogan a sikeres napom végén úgy 6 óra felé lerogytam a metró ülésére. Az sem zavart, hogy pont az ellenkező irányba megyek, mert a bérletem a zsebemben lapul, így enyém a város a föld alatt.

Szokásomhoz híven, pásztázni kezdtem az utasokat. Kicsik, nagyok, szólóban, párban és csoportban utazók. Semmi rendkívüli, halk beszélgetők, könyvet vagy újságot olvasók körülöttem.

Béke, nyugalom vagy inkább munka utáni fáradtság mindenkin?

Éppen megállapítottam, hogy majdhogy nem unalmas az utazásom, mikor szemem a velem szemben ülő kislányon megakadt. Egyedül volt, úgy tizenévesen, s csak bámult előre, de üres tekintete láttatta, hogy befele néz. Potyogtak a könnyei… arca nem rezdült, válla nyugodt volt.

Átfutott az agyamon, hogy nem lehet így szomorúnak lenni, nem lehet így sírni, hang nélkül, düh nélkül. Rajtam kívül nem vette észre senki a lányt, vagy legalább is nem mutatta. Sok megálló volt még előttem, így kíváncsiságom egyre jobban ágaskodott bennem, hogy mellé üljek, s megkérdezzem.

-           Mondd kislány, milyen fájdalom az, ami miatt ilyen nyugodtan, csendes békességgel lehet sírni!

-           Boldog vagyok, mert van pénzem utazni a metrón, van helyem, ahol megpihenhetek, van úti célom, vannak szeretteim, akikhez megérkezhetek. – válaszolná a lány.

-           S miért nem nevetsz, vagy legalább mosolyogsz, ha ennyi mindennek örülhetsz! – kérdezném őszinte csodálkozással.

-           Nevetni, mosolyogni nem tudok rezzenéstelenül, sírni igen. Ez a boldogság az enyém, nem kell mindenkinek látni, meg tudok bújni, el tudok rejtőzni az emberek elől, hogy ne zavarjam őket, hisz nem mindenkinek adatik ennyi minden jó! – válaszolná a kislány.

Én döbbenten térek vissza a valóságba, amint a metró szerelvényem egy új állomáson magába fogadja az új felszállók tömegét és hangerejét. Aztán riadtan keresem a kislányt, hogy tényleg mellé ülhessek megvédve őt…

Elkéstem. Nem ül már velem szemben. Mi történt? Miért nem vettem észre, hogy leszállt? Ki fogja így megvigasztalni? Hogy fogom így megtudni a titkát?

Csalódott vagyok?

Talán, de lassan, nagyon lassan megnyugszom megértve, hogy rossz irányba indultam a metrón. Vár rám egy visszaút, ahol talán megláthatom a kislányt újra…

Budapest, 2014. július 12.