Nyári merengés…

Imádok utazni. Bármikor és minél messzebbre!

Az is milyen jó, ha az embernek vannak barátai, s még jobb, ha az egyik mondjuk Amerikában él. A legjobb pedig az, ha meg is hívja látogatóba magához mondjuk egy egész nyárra mutatva, hogy tényleg élő a barátság.

Így utaztam én közel 25 éve először Houstonba világot látni. Éreztem az első pillanattól fogva, hogy enyém az a mentalitás, a párás fülledtség, a hatalmas felhőkarcolók, a Britt angolt tanult agyamnak az érthetetlen amerikai angolság, az a rengeteg természeti csoda, s leginkább az indiánok mindent átható közelsége. Lubickoltam fiatalon, naivan és felhőtlenül a rám talált szerencsében. Ráadásul, maradhattam volna dolgozni is, mint tánctanár, de egy gyakorló magyartanár nem hagyja magára szó nélkül az éppen 7.-be menő erősen kamaszodó osztályát… Így hát visszarepültem az előzetes tervek szerint.

Tudtam, hogy megyek még a lehetőségek országába!

Így is lett alig 7 év múlva, amikor is a Gyöngy magazin jóvoltából megnyertem egy utat az Egyesült Államokba összegyűjtve-visszaküldve 3 pici kivágandó cikkrészlet jóvoltából.

Micsoda szerencse! – mondta mindenki. Én persze tudtam, hogy „csak” az angyalaimmal fogtunk össze. Röpke egyeztetés után megterveztem a 10 napos utat, elintéztem mindent, s férjemmel kettecskén átrepültünk az indiánok földjére. Éreztem, ahogy vágyam kielégül, mert megcsináltam másodszor is. Állva a Monument Valley hegyei előtt tudtam, ezt a pillanatot vártam, s lesz még itt dolgom, hisz most se időnk, se pénzünk a dzsipbérlésre, hogy a hegyek közé több órára egy indián kísérővel lenézzünk.

De egy évvel ezelőtt egy kulturális ösztöndíjjal fél évre Los Angelesbe utaztam megélni a félbe hagyott álmokat immáron harmadszorra alaposan, ízig-vérig, alkotva tanárként, kirándulva turistaként, s egyedül.

Most itthon vagyok és kicsit aggódom, mert ez a mesekönyv megíródott.

Még jó, hogy a 3 magyar igazsághoz jár még egy ráadás is!